EZ NEM AZ IRÁNIAK ELLENI HÁBORÚ — EZ HARC A FELSZABADÍTÁSUKÉRT

Sok külföldön élő iráni számára a hazájukban zajló események nem távoli politikai hírek, hanem nagyon is személyes valóság. Fatemeh, egy 29 éves kémia PhD-hallgató és kutatási asszisztens, aki Kanadában él, remény és félelem keverékével követi a történéseket. Bár úgy gondolja, hogy a mostani felkelés megváltoztathatja az országa jövőjét, a családja továbbra is Teheránban él, és minden nap ott a bizonytalanság, hogy vajon biztonságban vannak-e. Ebben az interjúban arról beszél, milyen az élet az iráni diaszpórában, mi áll a tiltakozások mögött, milyen erőszak zajlik az országban, és miért gondolja sok iráni, hogy ez a pillanat fordulópont lehet Irán számára.

Amikor az iráni háborúról szóló híreket nézed, mit érzel?

Most nagyon reménykedem abban, hogy a jövő fényes lesz — hogy Irán jövője fényes. Ugyanakkor természetesen nagyon stresszes is a helyzet, mert a családom még mindig Teheránban van, ezért aggódom a biztonságuk miatt, ugyanúgy, mint a barátaim, a rokonaim és mindenki miatt, akit ismerek. De amikor arra gondolok, hogy ez a háború pozitív irányba változtathatja meg a jövőt, az egy kis megnyugvást is ad, és azt az érzést kelti bennem, hogy ez egy jó ügyért történik.

Mikor beszéltél utoljára a családoddal?

Február 26-án.

Mi a legnehezebb része annak, hogy külföldön élsz?

Szerintem a legnehezebb az, hogy a kormány minden alkalommal lekapcsolja az internetet. Ilyenkor megszakad a kapcsolat, és teljes internetleállás van, ami a 21. században teljesen érthetetlen — miért kapcsolják le az internetet? Az ember ilyenkor egyszerűen nem tudja, mi van a szeretteivel, és csak vár, hogy kiderüljön, biztonságban vannak-e. Ez a bizonytalan várakozás talán a legnehezebb.

Sokan azt mondják, hogy az iráni diaszpóra megosztott. Neked mi a tapasztalatod?

Valójában azt gondolom, hogy az elmúlt 47 évben még soha nem voltunk ennyire egységesek. Én korábban nem igazán tartoztam semmilyen közösséghez, inkább igyekeztem a háttérben maradni, és nem nagyon kapcsolódtam be közösségi ügyekbe. Most viszont úgy éreztem, hogy ott a helyem, és részt kell vennem. Az volt az érzésem, hogy mindannyian együtt vagyunk ebben, egy közös ügyért dolgozunk, és együtt próbálunk változást elérni.

Mit üzensz azoknak a nem iráni embereknek, akik talán nem értik, mi történik az országodban?

Szerintem az első és legfontosabb dolog, amit meg kell érteni, hogy ez nem az irániak elleni háború. Inkább egy túszhelyzet: az iráni embereket a saját kormányuk tartja fogva. Ez a háború valójában arra irányul, hogy kiszabadítson minket ebből a helyzetből és ettől a rezsimtől. Tehát nem a nép ellen folyik, hanem a rezsim meggyengítését célozza, hogy Irán népe végre felkelhessen és visszaszerezhesse a jogait.

A másik dolog, amit fontosnak tartok elmondani, hogy Irán egy gyönyörű ország, gazdag kultúrával. Ha ez a kormány nem lenne hatalmon, mindenkit szívesen látnánk, hogy eljöjjön és felfedezze ezt a csodálatos országot. Ha a rezsim miatt eddig nem tudtál ide utazni, azt mondanám: gyere el majd, és ismerd meg az országunkat és az embereket.

Mit gondolsz, mit kellene most tennie a diaszpórának?

A legfontosabb dolog, amit az országon kívül élők most tehetnek, az, hogy felhívják a figyelmet a helyzetre. Az egyik kulcskérdés az, hogy világosan beszéljünk arról, ki ennek a mozgalomnak és a forradalomnak a vezetője. Nagyon figyelem a médiát, és gyakran az az érzésem, hogy sok médium kerüli Pahlavi herceg (Reza Pahlavi, Irán koronahercege) említését. Különböző okok miatt a nyugati médiában ritkán jelenik meg.

Ezért fontos, hogy a diaszpóra segítsen tisztázni, ki képviseli a mozgalmat, kihez lehet fordulni információért, és kiben lehet megbízni. A korábbi mozgalmak idején nem volt egyértelmű vezető, ami zavart okozott és meggyengítette a mozgalmat.

Egy másik fontos feladat az, hogy hangot adjanak az iráni embereknek, mert a kormány elhallgattatja őket.

Végül azt is fontos elmagyarázni a nyugati társadalmaknak, hogy ezt nem egyszerűen az iráni nép elleni háborúként kell látni. Sok iráni úgy gondolja, hogy az elnyomás évei után ezek a fejlemények segíthetnek abban, hogy végre szabaddá váljanak.

A média sok magyarázatot kínál az iráni forradalomra. Szerinted mi az igazi oka?

Szerintem elsőre sokan azt gondolhatják, hogy főként gazdasági kérdésről van szó. És igen, van gazdasági aspektusa, különösen amikor a valuta annyira meggyengül, hogy egyik napról a másikra minden többszörösébe kerül az előző naphoz képest. De az igazi kérdés az: mi ennek a gazdasági problémának a gyökere?

Szerintem ez a kormány korrupciójára vezethető vissza. Hatalmas mennyiségű pénzt vesznek el, miközben nem törődnek a saját népükkel vagy az alapvető jogaikkal. Ehelyett rengeteget költenek a rakétaprogramjukra, a nukleáris programjukra és a régióban működő proxyik támogatására, főként Izrael ellen.

Ezért bár a tiltakozások gazdasági problémáknak tűnhetnek, a gyökereik sokkal mélyebbek. A rezsimmel szembeni ellenállás a kezdetektől létezik. Sok embert, aki ellenezte a rendszert, megöltek — már a 1979 utáni első években és később az 1980-as években is.

Volt az Irakkal vívott nyolcéves háború is, amelyben néhány millió ember halt meg. Később, a 2000-es években megjelent egy másik nagy mozgalom — a Zöld Mozgalom — amikor sok ember rájött, hogy a kormány korrupt, és hogy a szavazatuk valójában semmit sem számít.

Ha megnézzük az elmúlt évtizedeket, látható, hogy a tiltakozások újra és újra megjelentek. Először tízévente, aztán ötévente, most pedig szinte minden évben.

Tehát szerintem ez a helyzet egészen a kezdetekig nyúlik vissza. Nem egy mai gazdasági válságról van szó, hanem sokkal mélyebb és hosszabb távú problémáról.

Hány ember vesztette életét az elmúlt hetekben?

A számok nagyon eltérőek. Becslések szerint több mint 30 000 embert öltek meg az első két napban, január 8-án és 9-én. Ezután, bár a hatóságok azt mondták, hogy senkit sem fognak kivégezni, a következő napokban mégis sok embert kivégeztek.

Mivel a rezsim ellenőrzi az információkat, nincsenek megbízható hivatalos jelentések, és az országban nincs valódi független újságírás. Így nincs pontos adat sem. A becslések azonban széles skálán mozognak — több mint 30 000-től egészen 50 000 vagy akár 60 000 emberig.

Mi történt azokban a napokban a kórházakban? Van erről információd?

Azokból a videókból, amelyeket akkor láttam, úgy tűnt, hogy biztonsági erők és különleges egységek rajtaütöttek a kórházakon, és még az ott kezelt sebesültekre is rálőttek. Később néhány család a hullaházban találta meg hozzátartozója testét hullazsákokban, még orvosi eszközökhöz csatlakoztatva, ami arra utalt, hogy az embereket korábban a kórházban kezelték. A beszámolók szerint a sebesültek közül néhányat ott öltek meg, és a családoktól pénzt kértek azért, hogy visszakaphassák a holttesteket.

Mekkora összeget kérnek a családoktól?

Úgy tűnik, különböző összegeket követelnek. Ha nagyjából amerikai dollárra átszámoljuk, az úgynevezett „golyódíj” általában körülbelül ezer dollártól indul, de ennél jóval magasabb is lehet. Nagyjából ekkora összeget kérnek a családoktól azért, hogy visszakaphassák a holttesteket. (Erről beszélni nagyon nehéz számomra — most nagyon szorít a mellkasom.)

Mi történik a teheráni Evin börtönben, ahol sok akadémikust, újságírót és ellenzéki személyt tartanak fogva? Megkínozzák őket?

Igen, természetesen. A rezsimet régóta vádolják kínzással és kikényszerített vallomásokkal, amikor azt mondatják a foglyokkal, hogy a Mosszad vagy a CIA ügynökei, vagy valami hasonló. Mindent megtesznek.

Azt is hallottam, hogy néhány ember, akit később kiengednek a börtönből, rövid időn belül meghal. Ezek nem hivatalos információk, így nincs rájuk közvetlen bizonyítékom. Egyes beszámolók szerint a raboknak különböző gyógyszereket adnak be, és miután szabadulnak, néhány nappal később meghalnak, amit aztán természetes halálként tüntetnek fel.

A börtönökkel kapcsolatban nemi erőszakról szóló beszámolókat is hallottam. Férfiakat és nőket egyaránt megerőszakolnak — ez nem számít nekik. Előfordult, hogy a családok megkapták azoknak az embereknek a testét, akik a börtönben haltak meg, és a beszámolók szerint a női testeken súlyos szexuális erőszak nyomai voltak láthatók.

Ezt nagyon nehéz kimondani, de egyes állítások szerint voltak olyan esetek is, amikor a nemi szerveket is eltávolították, hogy ne maradjon bizonyíték a nemi erőszakról.

Hogyan képesek az emberek ilyen szörnyű dolgokra?

Ha valakit gyerekkora óta folyamatos agymosás ér, és azt tanítják neki, hogy ha ilyen szörnyű dolgokat tesz, a mennybe jut, az óhatatlanul hatással van arra, hogyan gondolkodik. Ezekben a vallási rendszerekben a mecsetekben állandó ideológiai befolyásolás zajlik. Emellett pénzzel vagy más ösztönzőkkel is motiválják az embereket.

Jutalmakat ígérnek — például azt az elképzelést, hogy a mennyben sok szűz lány vár rájuk. Így már nem az számít, hogy milyen ember vagy, hanem az, hány ellenséget ölsz meg.

Ez az, amitől félek. Amikor arról hallunk, mi történik például Gázában, ahol sok nő és gyerek szenved, szerintem néhány embert szintén befolyásolhat vagy akár önfeláldozásra ösztönözhet ez a fajta indoktrináció (ideológia). Vannak dzsihádista harcosok, akik azt hiszik, hogy ha meghalnak — például robbanószereket visznek magukkal vagy emberi pajzsként vesznek részt támadásokban — akkor megkapják ezeket az ígért jutalmakat.

Hogyan látják ma az iráni emberek az 1979-es eseményeket, amikor a sah elhagyta az országot?

Nem vagyok történész, de amit tudok, az az, hogy amikor a sah elhagyta az országot és Khomeini visszatért Iránba, a támogatói gyorsan átvették az állami intézmények irányítását. Sok minden abban az időben nem volt átlátható.

Volt egy népszavazás az Iszlám Köztársaság létrehozásáról, és a hivatalos eredmény szerint a szavazók körülbelül 98%-a támogatta azt. Később azonban néhány, akkoriban állami hivatalokban dolgozó ember azt állította, hogy a számok nem feltétlenül voltak pontosak, és hogy az eredményeket manipulálhatták, bár ezt ma már nehéz bizonyítani.

Még ha sokan kezdetben támogatták is a változást, ami utána következett, nagyon kemény volt. Az új vezetés elkezdte elnyomni a politikai ellenzéket, és sok embert, aki a rendszer ellen felszólalt, letartóztattak vagy megöltek.

Ezért sokan ma a jelenlegi helyzet gyökereit az 1979 utáni első évekre vezetik vissza, amikor az ellenzéki hangokat gyorsan elhallgattatták.

Miben különbözik ez a forradalom a korábbiaktól?

Szerintem a legnagyobb különbség az, hogy a korábbi mozgalmaknak sajnos nem volt valódi vezetőjük. Ennek viszont van, és ez szerintem nagyon sokat számít.

Azt is érzem, hogy a rezsim átlépett egy határt, különösen a január 8-i és 9-i mészárlás után. Olyan pontot léptek át, amit az emberek már nem tudnak elfogadni. Amit tettek, és ahány embert megöltek, túlment azon a határon, amit az emberek el tudnak viselni. Egyszerűen belefáradtak.

Most úgy tűnik, hogy ez már mindent vagy semmit helyzet, és az emberek a végsőkig készek harcolni a változásért.

Kit látnak az irániak olyan vezetőnek, aki irányt mutathat az ország jövőjének?

Őszintén szólva szerintem az egyetlen ember, aki képes volt ennyi embert egyesíteni — mind a diaszpórában élőket, mind az Iránban élőket — Reza Pahlavi koronaherceg. Már a korábbi nemzeti egységtüntetéseken is nagyon sokan vettek részt, több tíz- vagy akár százezer ember. Most viszont már több millióan érzik úgy, hogy összetartoznak, Iránon belül és a diaszpórában is. Szerintem ezért elég egyértelmű, ki a vezető. Kívülről és belülről is ugyanazt látom.

Amikor Irán jövőjére gondolsz, szerinted milyen lesz az ország tíz év múlva?

Ez egy nagyon érzelmes kérdés — most libabőrös lettem. De nagyon optimista vagyok. Szerintem ha Irán tíz éven belül stabil lesz, az az egész régió stabilitására is hatással lesz. A Közel-Kelet is nyugodtabb és stabilabb lehet.

A diaszpóra nagy része nyilván vissza szeretne térni, sokan most száműzetésben élnek. Ők újra hazatérhetnek. És biztos vagyok benne, hogy mivel Irán egy rendkívül gazdag ország — nemcsak gazdasági értelemben, hanem kulturálisan és sok más szempontból is — a gazdaság is fejlődni fog.

Azt is gondolom, hogy lépésről lépésre visszatérnek majd az emberek jogai — az emberi jogok és mindenki alapvető szabadságjogai. Jelenleg Iránban valójában senki sem élhet igazán szabadon. Ha a rezsim oldalán állsz, nincs problémád, de aki ellenzi a rendszert, annak gyakorlatilag nincs helye ott. Szerintem azonban ezek az alapvető jogok idővel visszatérnek, és az emberek újra valóban megtapasztalhatják a szabadságot.

Mi lesz az első dolog, amit csinálni fogsz, amikor visszatérsz Iránba?

Ez jó kérdés. Nagyon sok mindent szeretnék csinálni. De talán az első egy esküvői ünnepség lenne. Nekünk ugyanis soha nem volt igazi esküvőnk. A COVID idején nem tudtuk megtartani, ezért szeretnék majd egyet szervezni, hogy végre együtt ünnepelhessünk, és készülhessen néhány közös fotó is. Valószínűleg ez lenne az első.

Ha egy üzenetet küldhetnél a rokonaidnak és az iráni embereknek, mit mondanál?

Először is azt mondanám, hogy nagyon szeretlek titeket, és nagyon hiányoztok. Remélem, hamarosan mindannyian visszatérhetünk az országunkba, és együtt ünnepelhetünk. Őszintén hiszem, hogy a jövő fényes.

Remélem, hogy a jövő olyan lesz, amilyennek elképzelted, és kívánom, hogy az álmaid végre valóra válnak. Köszönöm a beszélgetést.